Adolf Hitler, Charlie Chaplin, Charlie Hebdo és az oroszlán bajusza – válasz a valasz.hu-nak

A valasz.hu Szőnyi Szilárd tollából közöl eszmefuttatást, amely lényegében azt taglalja, hogy a Charlie Hebdo francia szatirikus lapnak megjött az esze, vagy – másképpen fogalmazva – a munkatársaiba eresztett géppisztolygolyók mégsem bizonyultak falra hányt borsónak, mivel május óta deklaráltan nem közölnek gúnyos rajzokat Mohamed prófétáról. Bár más – eddig géppuskához nem nyúlt vallásokkal szemben – nem ilyen óvatosak.

Büszkén emlékeztet a publicista arra, hogy: „ a francia lapot ért terrortámadás után ezen a felületen félve megpendítettük: legalább azzal igyekezzünk elkerülni a hasonló eszeveszett mészárlásokat, hogy tartózkodunk a – nem csupán iszlamista gyilkosokat felbőszítő, hanem minden tisztességes embert viszolyogtató – vallásgyalázó karikatúrák közlésétől”. Szőnyi ezután gúnyosan veti fel:„ … nem tudjuk mire vélni azt a fülsiketítő csöndet, amely idehaza a francia lap főszerkesztőjének bejelentését kíséri. Azt az egyöntetű lapítást, mellyel a januárban még oly szóra kész kollégák fogadják a hírt, mely szerint – a legfeljebb a léghuzat által fenyegetett íróasztaluk mellől megfogalmazott intésük ellenére – a Charlie Hebdo szerkesztői a korábbi írásunkban emlegetett józan belátásra jutottak, hogy jobb nem ráncigálni az oroszlán bajuszát”.

Ne térjünk ki itt most arra, hogy más lapokkal is elő-elő fordul, hogy megváltozik az álláspontjuk, esetleg nem is azért, mert a főszerkesztőjüket és munkatársaikat lemészárolják, csak mondjuk azért, mert a laptulajdonos viszonya módosul az aktuális hatalomhoz. Tegyük fel, összeveszik egy régi barátjával, akinek addig a tenyeréből evett, és a lap – egyik napról a másikra – egészen más fényben látja a világot. Elő tud az ilyesmi fordulni a világon itt-ott. Főleg itt. Engem ugyanis valójában nem ez, hanem a bajusz idegesített fel igazán. A rángatott bajusz, ami a metafora szerint egy oroszlán bajsza volt, és kiváltó oka lett annak, hogy az oroszlán géppisztolyt ragadott és lemészárolta a bajuszát rángatókat.

Némi kitérőt tennék abba az irányba, hogy már mitől lenne a muszlim terrorizmusra a jó metafora egy olyan nemes állat, mint a fenséges oroszlán, az állatok királya, aki nyugalmában egy darabig hagyja rángatni a bajuszát, de ha feldühödik a provokáción, mégis csak odacsap és akkor jaj a szemtelennek. Az istent, de főleg embert nem félő, gyilkológéppé aljasult vallási fanatikusokat, akik nőket, gyerekeket mészárolnak le, nők és gyerekek testére szerelt bombákat robbantanak válogatás nélkül: piacon, templomban és vasútállomáson, vagy metróban, élő pokolgépet csinálnak a saját véreikből, mégis mi a bánatos francért hasonlítja egy magyar publicista a bölcs és türelmes oroszlánhoz, akinek lehet nyugodtan húzogatni a bajszát, csak be kell tartani egy bizonyos határt, mert, ha nem, akkor még ez a fenséges állat is elveszti a türelmét és mancsának egy csapásával halálra zúzza a provokátort?

Kedves Szilárd! Én a vallási fanatizmust, a muszlim, de bármilyen más terrorizmust nem hasonlítanám az oroszlánhoz semmiképpen, hanem a sakálhoz leginkább. A büdös és alattomos állathoz is csak fenntartásokkal, hiszen a természetben élő ragadozók csak az életben maradásért, élelemért ölnek. A terrorista viszont azért gyilkol, hogy megfélemlítse a többieket, hogy a zűrzavart és a pánikot kihasználva rá tudja kényszeríteni a saját akaratát, a saját értékrendjét, vallását más értékrendet és vallást követőkre. Mondjuk ki: eszmei alapon gyilkol. Egy világnézet hatalomra juttatása, vagy hatalmon tartása, megerősítése a célja, amikor elveszi egy másik ember életét. A gyilkossággal az életben maradottakat akarja megfélemlíteni, arra kényszeríteni, hogy fogadják el az ő vallását és féljék az ő istené. Szóval: az ilyen oroszlánoknak nem a bajszát kellene rángatni, tényleg nem, de le kellene tépni a fejét, mint ahogy az – a cikk szerzője által is emlegetett – való világban történik is. Itt-ott. Egyelőre nem itt.

Maradva a bajszoknál: úgy hetven éve egy bajszos kis emberke, aki – minő véletlen – ugyancsak egy Charlie, bizonyos Charlie Chaplin volt, a Charlie Hebdo francia szatirikus laphoz hasonlóan rángatni kezdte – az orra alatt hozzá hasonlóan kis pamacsot viselő ember -, nevezetesen Adolf Hitler bajuszát, amikor a Diktátor című filmjében a földgömbbel, mint egy lufival játszó megszállottnak ábrázolta a Führert. Akkor is voltak józan hangok, amelyek szerint nem kellene egy olyan nagy és nem kevésbé veszélyes, erőszakos népség, mint a nácik vezérének a bajszát rángatni, mert annak rossz vége lesz. Az aggodalmat a valasz.hu mai nézeteit valló korabeli sajtó egy része is osztotta. A filmtörténelem két „hitlerbajszosa” a mozivásznon csapott össze. A film 1940-ben készült, amikor német fegyverek dörögtek a világ négy sarkán és egy aprócska kis ember, egy félig zsidó és félig cigány Charlie, a Chaplin belekapaszkodott Adolf bajuszába. (Ugyanebben a filmben nevetségessé tette Mussolinit is. A történelmet ismerők szerint pedig Hitler, aki nagyon szerette a mozit, háromszor is megnézte a Diktátort.)

És ez még mind kevés. Ez a bizonyos Charlie, aki egy géniusz, a filmtörténelem egyik legnagyobb alakja, a United Artist megalapítója, – horribile dictu – nem csak a fasizmust ítélte el és állította pellengére, de nem szerette a kapitalizmust sem, amiről a Modern idők című filmjéből lehet meggyőződni. Ez a Charlie pont olyan liberális nézetűnek vallotta magát, mint a Charlie Hebdon, sőt ő még baloldalinak is. Ezért az amerikai kormány által felajánlott amerikai állampolgárságot folyamatosan visszautasította, amivel gyanússá tette magát, és az amerikai szövetségi nyomozó hivatal, az FBI rágalomhadjáratot indított ellene, kommunista szimpátiával vádolva meg. Az 1952-ben készült Rivaldafény című filmjének londoni bemutatójáról már nem tudott visszatérni az Egyesült Államokba, mivel a legfőbb ügyész érvénytelenítette a beutazási engedélyét, erkölcsi és politikai nézeteire hivatkozva nem adták meg neki a vízumot.

Hát így állunk. Talán nem véletlen, hogy ma Magyarországon a baloldali liberális megint szitokszó. Talán oda kellene figyelni, hogy a múlt szörnyei sorra másznak le a történelemkönyvek penészes lapjairól és új Hitlerek és Mussolinik bontogatják a szárnyaikat a világ számos országában, ilyen-olyan ideológiák és vallások köntösébe bújva. Talán fel kellene ébredni és rá kellene döbbenni, mit is jelent, ha magyar publicista arra inti a világot, hogy ne rángassuk a tömeggyilkos, vallási és eszmei alapon öldöklő terroristák bajszát. Talán sírni kellene, de inkább zokogni, ha Orbán Viktor és Kövér László, Deutsch Tomika és Lázár János, vagy akár Simicska Lajos és sajtótermékei szabják az erkölcsi mértéket Mária (köz)munka alapú országában, ahol emlékművet állítanak Adolf Hitler szövetségesének, Horthy Miklósnak és eszmetársainak. Talán itt lenne az ideje, hogy megrángassuk Kövér László hetyke bajszát is, de inkább el kellene kergetni őt és társait is a politika színpadának a közeléből is, mielőtt még oroszlánnak fogják érezni magukat.

Zsebesi Zsolt

Rendesen kicseszett a nemzeti nagytőkével Overdose, a nemzet csődöre

Az Overdose nevű angol telivér és fő tulajdonosa, az előzetes letartóztatásban ülő szlovák állampolgárságú Mikóczy Zoltán, továbbá a magyar nagytőke emblematikus figurái, akik másfél milliárdot toltak a lóba, illetve a lovat birtokló Kft-be, közülük öten fejenként 10 százalékos részesedésért a világot látott lótetemben, nevezetesen: SIMICSKA LAJOS, CSÁNYI SÁNDOR, HERNÁDI ZSOLT, DEMJÁN SÁNDOR és JÁRAI ZSIGMOND – igaz különböző okból -, a természetes és elvárható kegyelet minimumát sem tanúsítva, látványosan távol maradtak Overodse temetésétől. A nemzet csődöre betegre zabálta magát Németországban, és miután mindig csak baja volt a patkóival, szinte minden versenyen elhagyott belőlük legalább egyet, most végleg elpatkolt. Pedig, ahogy a magyar sajtóban olvashattuk, akár még 15 évig nyugodtan fedezhetett volna. Ezt Mikóczy és a magyar multimilliomos ötös egyik tagja sem biztos, hogy elmondhatja magáról.

Overdose egy igazi szimbólum akart lenni. Annak élő bizonyítéka, hogy mire képes a magyar nagytőkés elit, ha prominens tagjai összefognak. És az is lett. A magyar nagytőke összefogását és üzleti zsenialitását egymagában bemutató állatorvosi ló. A lóbiznisz indulásakor tett nemzeti hitvallástól csöpögő, émelyítő tulajdonosi nyilatkozatokra nem fecsérelném az időt, mint ahogy arra sem térnék ki, hogy mi okozta Overdose kudarcát a versenypályán és a végzetes törést szexuális életpályájában. Helyette azt venném górcső alá, kik is ezek a magyar nagytőkések, akik nem restellettek összesen másfél milliárd forintot befektetni egy lóba, csak azért, hogy megmutassák ország-világnak, hogy mekkora idióták valójában, ami azóta fényes igazolást nyert, mégpedig nem csak az ominózus Overdose-projekt révén.

Mikóczy Zoltánra nem térnék ki részletesen, mivel az ártatlanság védelme kötelez. Csak annyit tudunk róla, hogy előzetes letartóztatásban van – a magyar sajtó szerint – áfacsalás gyanújával, mégpedig annak ellenére, hogy Overdose minden győzelme alkalmával felhúzta a magyar zászlót az istálló tetejére. Lehet, hogy őt is csak az emlékezete csalta meg, mint Matolcsy Györgyöt a jövedelembevallásnál, és elfelejtette, hogy az áfát nem csak visszaigényelni, de befizetni is kell. A maradék 5 magyar nábobnak a lóbizniszbe lépését követő pályáját megvizsgálva viszont arra a drámai következtetésre juthatunk, hogy vagy a ló hordozta magában a végzetüket, vagy a tulajdonosai mégiscsak akkora balfaszok, mint amilyennek látszanak. Mivel én ez utóbbira szavazok, erre koncentrálnék a továbbiakban.

Mikóczytól eltérően Simicska Lajos még szabadlábon van, de az EU csalásokat vizsgáló bizottsága, az OLAF már szaglászik utána, és ami még ennél is rosszabb, elhagyta a szerencséje. Míg korábban minden matematikailag igazolható valószínűséget meghazudtoló gyakorisággal vitte el az állami megbízásokat, egy ideje már sehol, semmit nem nyer, ami annyira frusztrálta, hogy a nagy nyilvánosság előtt gecinek nevezete a magyar kormányfőt, ami minden eddiginél mélyebb megosztottságot eredményezett a magyar társadalomban, valójában kettészakítva az országot. Egyik oldalon a Simicska sommás ítéletével egyetértőkre, a másikon pedig azokra, akik Simicskát és nem Orbánt tartják gecinek. Az ország egy kisebb, normálisabb, harmadik része szerint viszont mindkét tábornak teljesen igaza van. Simicska minősíthetetlen minősítése aztán végleg elvágta az állami forrásoktól, amelyek addig oly bőséggel folytak a zsebébe, hogy még az idén is 11 milliárd osztalékot fizetett a cége, a Közgép. A beszűkült bevételek ellenére kétszer annyit, mint a korábbi években bármikor, amit rosszakarói azzal magyaráznak, hogy mióta összeveszett Orbán Viktorral, az eddig a kormányfő zsebébe és a Fidesz kasszájába tömött milliárdok megmaradtak neki. Simicska számára kiderült, hogy duplán rossz lóra tett. Egyszer Overdose, másrészt Orbán Viktor személyében. Mindkét veszteség fájó és mély nyomokat hagyhat benne, bár Orbán elvesztése azért nagyobb érvágás. Így valószínű, hogy a kormányfő temetésére elmenne, sőt még a lapátot is megfogná, hogy segítsen a földet hányni rá.

Az Overdose tulajdonosi kör harmadik tagja sem lehet biztos a dolgában, bár Hernádi Zsolt, a nemzeti kenőanyag társaság, (vagy olajtársaság), a Mol vezére ugyancsak szabadlábon van. Egyelőre. Az ő nyakán is szorul azonban a hurok. A horvát bűnüldöző szervek időről-időre megújítják az ellene kiadott elfogatási parancsot az Interpolnál. Úgy gondolják, hogy ő kente meg az évek óta dollár milliónyi kenőpénz elfogadása miatt börtönben ülő egykori horvát kormányfőt, hogy kedvező feltételekkel adja el az INA horvát olajtársaság fölötti ellenőrzés jogát a Molnak. A magyar ügyészség soha nem látott bűncselekményt és a Fővárosi Ítélőtábla másodfokon is úgy találta, hogy Hernádi Zsolt nem vonható felelősségre azért, hogy a horvát kormányfő kenőpénzt fogadott el egy orosz cégtől és ennek ellenére – nyilván a Mol jobb ajánlata miatt -, a magyar nemzeti kenőanyag társaságnak juttatta az INÁ-t. Simicska szavaival: szabad hülyének lenni. Igaz, azt már nem mondta, hogy olyan hülyének, aki ezt az egész történetet el is hiszi.

Demjánnak sem a második Orbán-kormány ideje lesz a legsikeresebb korszaka. A Fidesz-kormány megfosztotta szövetkezeti bankjaitól, pedig az öreg Skála-kópé 2010-ben még mindenkit arra biztatott, hogy szavazzon a Fidesz-re, mert a narancsosok győzelme az egész országnak jó lesz. Végül még Demjánnak sem lett, aki kínaiakat akart importálni, hogy a magyar munkamorált helyrebillentse, és mert – ahogy mondta – a legjobb üzleteket a szegény országokban lehet kötni. Lehet, hogy ez így van, de Demjánnak az utóbbi időben ez sem jön be. Most néhány milliárdos tartozással harcol, amit alvállalkozói keresnek rajta, és nem tegnap óta. Az egykori Fidesz-fannak nem áll a zászló, hiába korteskedett lelkesen a Fidesz mellett. Mészáros Lőrinc hazai pályán simán veri, mégpedig milliárdokkal.

Csányi Sándornak, aki az MLSZ elnöki székéből az UEFA vezetésébe küzdötte fel magát, nyilván kenőpénz nélkül, ugyancsak megvan a maga keresztje. Nem bír Lázár Jánossal, aki folyamatosan kóstolgatja. Igaz, Lázár se vele, vagyis szemmel láthatóan nem bírják egymást. A kormányfő jobbkeze, a hódmezővásárhelyi fenomén minden további nélkül az ország első számú uzsorásának nevezte Csányit, Orbán Viktor focimániájának prémium osztályú kiszolgálóját, aki hiába tűri, hogy a kedves vezető vidéki VIP páholyok homályában köpködje a nyakába a szotyola héját, folyamatosan szívatva van a bankjára kivetett különadók tömkelegével. Szerencsére ezt ellensúlyozzák a mezőgazdasági vállalkozásainak kiutalt uniós támogatások és Csányi nyilván úgy gondolja, hogy jobb az első számú magyar pénzforrással, Orbán Viktorral jóban lenni, mint rosszban és ebben alighanem teljesen igaza van.
Járaira nem érdemes sok szót fecsérelni, de a vak is látja, hogy neki sem sikerült nagyra nőnie a magyar biztosítási piacon, sőt a részvényesek jobbnak látták megválni tőle. Nem azért, mert Overdose-ba túl sok pénzt öntött volna, hanem azért, mert üres dézsát csapolt meg nemzeti felindulásból egy arab telivérért, ami tiszta ráfizetésnek bizonyult. Ez volt tehát a mély növésű magyar nagytőke első és utolsó próbálkozása az összefogásra, ami nem azt bizonyította, hogy közös lónak túros a háta, hanem azt, hogy ha hat magyar nagytőkés fog össze egy cél érdekében és egymás vállára állnak, akkor sem látszanak ki a Kárpát medencéből. Főleg, ha tiszta versenyben, nem lejtős pályán mérettetnek meg, ahol nem számíthatnak politikai hátszélre, a magyar államtól elvtelenül és érdemtelenül kapott milliárdokra, amit csak azért pumpálnak beléjük, hogy megszülessen végre a magyar burzsoázia, ami annyira, de annyira hiányzik már nekünk. Még, ha kicsi, savanyú, tehetségtelen, elvtelen és korrupt is. Akármilyen szar, mégiscsak magyar és a miénk.

Zsebesi Zsolt

(A cikk megírását követő néhány órán belül, Overdose-t meghazuttoló gyorsasággal kaptunk bennfentes információkat egy magát megnevezni nem kívánó személytől, hogy a július 1-én elhunyt állat temetése még nem volt meg, annak idejéről és helyszínéről később adnak ki tájékoztatást. Ezért kiemelt figyelemmel követjük majd, hogy a tulajdonosok jelen lesznek-e a kegyeleti aktuson és – ha szükséges -, módosítjuk az erre vonatozó megállapításunkat. A forrás azt állítja, hogy az öt tulajdonos csak 200 milliót fektetett a lóba. A cégkivonat tanúsága szerint az OVERDOSE Vagyonkezelő Korlátolt Felelősségű Társaság alapító kőkéje 1,5 milliárd forint. Azt is megtudtuk, hogy a magyar zászlót Overdose győzelmei alkalmával nem Mikóczy Zoltán húzta fel, hanem a verseny rendezői, valamint arról is tájékoztattak bennünket, hogy a magyar sajtóban elterjedt áfacsalás helyett Mikóczy Zoltánt valami egésszen mással gyanúsítják. )

Menekültek vagyunk a saját hazánkban

Orbán Viktor zombi kormánya és velejéig korrupt állama a menekülteket sem utálja, veti meg jobban, mint minket magyarokat. Már a nem igaziakat, az állítólagos idegenszívűeket. Akikkel bűnszövetkezetben, folyamatosan, többszörös visszaesőként baszik ki nap mint nap. Mert a sajátjait, a rokonokat, a közelieket és a távoliakat, a haverokat, meg a seggét nyalókat – ha nem is szereti igazán –, de éjt nappallá téve, pénzzel kényezteti, mert csak akkor érzi magát biztonságban, ha folyamatosan megvásárolja őket, így biztosítva elvtelen, haszonleső támogatásukat.

Úgy, hogy a menekülteknek ne sírjon a szája, mert ők – végül is –, majd továbbmennek innen, de mi nagy többségben itt maradunk és szívunk tovább. Mert a legszarabb menekültnek lenni a saját hazádban. Én már egyszer lemondtam az állampolgárságomról, de ez mit sem változtat azon, hogy nem mentem el innen és együtt szívok az itthon maradt mintegy 9 millió magyarral. Közülünk most sokan azzal vezetik le a frusztrációjukat, hogy – ha már le sem szarja őket az Orbán-rezsim –, a menekülteken élik ki magukat, mint a szegedi börtönőr, aki – csak tessék végiggondolni –, a börtönrács mögött élt eddig is, még ha annak a másik oldalán is, de rá is rázárták minden nap a börtönajtót, pont úgy, ahogy mi is le vagyunk térdeltetve és rabságban élünk, még ha nem is zárják ránk a helyközi vonatok ajtajait. Még nem.

magyarmenekultekausztriahataran
Magyar menekültek az osztrák határon 1956-ban

Elveszik mindenünket, földönfutóvá tesznek bennünket a saját hazánkban, kihúzzák a lábunk alól az utolsó darab földecskét, hogy hűségeseknek adják, akiknek mindegy, hogyan szerezték a jószágot, a fontos, hogy az övék lett és nem másé, mert mindenki más le van szarva, csak az számít, és csak annyit, amennyije van – ahogy Lázár mondta –, és íme az ország Mészáros Lőrincek, Csányi Sándorok, Andy Vajnák, és társaik kezébe került. Mi pedig szorgos kis anya- és apamadarakként hordjuk az élelmet és hizlaljuk a demokrácia meleg fészkébe csempészett kakukkokat, a Rogánokat, a ronda Deutschokat és társaikat, akik – midőn dagadtra híztak – az utolsó fiókát is a mélybe taszítják a fészekből, ami nem is az övék, mert mindent maguknak és csak maguknak akarnak. Ennyit értettek meg, igaz, teljesen jól, a kapitalizmus lényegéből. A piacgazdaságból, amiből – az összes igazságtalanságát meghagyva – a piacot kilopták, helyére léptetve a korrupciót, ami Magyarországon már inkább a másodlagos elosztás állami rendszerévé nőtte ki magát, ahol a magyar kormány eldönti, melyik állampolgárának engedi meg, hogy gazdagodjon, egyáltalán életben maradjon, és melyiket taszítja a mélybe, mint érdemtelent, vagy azért, mert nem engedelmeskedett az úr akaratának, vagy mert nem tagja a „családnak”.

És ti, testvéreim tűritek ezt, velem együtt. Legföljebb sír a szátok és kiálltok a menekültekért, ami szép és nemes gesztus, de már magatokért miért nem tudtok kiállni? Mert gyáva nép vagyunk, akit egy félkegyelmű és seggnyalói vezetnek az orránál fogva, és mi féltjük a fizetésünket, a nyugdíjunkat – mit tudom én, mi mindenünket –, és nem merünk kimenni az utcára és ráborítani az üres beton virágtartókat a főkertészre, aki lassan sivataggá teszi a hazánkat, ahol csak néhány oázisban csordogál majd – és csak a kiválasztottaknak és háremhölgyeiknek – az éltető víz és nyílnak a virágok, teremnek a gyümölcsfák. A többiek a sivataggá lett magyar pusztán fogják közmunkában építeni a nagy vezért dicsőítő piramis-stadionokat. Te is ott fogsz nem sokára lapátolni, mert Mária (köz)munka alapú országában lesz a legolcsóbb a munkaerő és a legolcsóbb az emberi élet, mert orvoshoz már csak az mehet majd, akit odaengednek, mert a várakozási listára feliratkozottaknak legalább 60 évet kell majd várni az első vizsgálatra.

petofi

A menekültek távoli országokból jöttek. A szomjazókat itassuk meg, az éhezőket etessük meg és adjunk fedelet a fejük fölé, mert mi is menekültek vagyunk a saját országunkban, akik csak addig és úgy élhetnek, ameddig és ahogy Orbán Viktor akarja. Mi pedig – ahelyett, hogy felrobbantanánk a Szabadság téren álló emlékművet, a Horthy-szobrokat és elkergetnénk a történelemkönyvekből előmászott rémekkel együtt a mocskos diktátort –, önként megmaradunk itthon menekülteknek, akiket még nem kergettek el ugyan a hazájukból, de mindent megtesznek, hogy ne legyen maradásunk. Szeressük és segítsük a világ minden menekültjét, hiszen mi is közülük valók vagyunk! Egyszer talán lesz annyi tartásunk, annyi vér a pucánkban, hogy segítsünk magunkon is, Magyarország menekült népe. Petőfi forog a sírjában, bárhol legyen is az. Forog és káromkodik, és minden nap elküld bennünket is a jó édes anyánkba.

 Zsebesi Zsolt

Amikor nemzeti költőnk elragadtatja magát:

A Marshall-segély példájára Merkel-segélyt Görögországnak

A II: Világháború után romokban heverő Európa talpra állítása, a kommunista veszély elhárítása és az amerikai export támogatása érdekében megvalósított Marshal-segéllyel Washington pénzt fektetett egy kontinensbe, mindenek előtt a saját, de a jövő európai nemzedékei (az európai nagytőke) érdekében, az oroszok féken tartása és a kommunista veszély elhárítása céljából.

Ma hasonló feladat előtt áll Angela Merkel, a Marshal segély egyik kedvezményezettje, Németország első embere. Neki is döntenie kell, mennyit ér meg Berlinnek Európa stabilitása, a szélsőséges politikai irányzatok, a nacionalizmus, a nemzetállami kreténizmus megfékezése, az EU szétzüllésének megakadályozása. Európát azonban nem lehet megmenteni az európaiak részvétele nélkül.

Pocket watch buried in sand

Ahogy a Marshall-segélyből volt „bátorsága” kimaradni az akkori Magyarországnak és a szocialista tábornak, amivel féloldalúra billentették Európa fejlődését, úgy ma is vannak, akik szerint jobb az árokparton hagyni a görögöket, akik körül máris ott ólálkodik a világ legkorruptabb politikusának megtisztelő címét viselő Vlagyimir Putyin orosz elnök, hogy felajánlja segítőkész enyves kezét. Az EU vasárnapi csúcstalálkozójának, ahol hazánkat a világ második legkorruptabb vezetője, Orbán Viktor fogja képviselni, olyan bölcsességet és távlatos szemléletet, továbbá önmérsékletet és politikai bölcsességet kellene tanúsítanaia, amilyet Magyarország vezetőitől még véletlenül sem várunk el, de a francia elnöktől és a német kancellártól annál inkább.

Bár ugyan teljes mértékben egyet lehet azzal érteni, hogy az euró, mint közös fizetőeszköz bevezetését meg kellett volna előzze a valutát használó országok gazdaságpolitikájának, adópolitikájának, szociálpolitikájának összehangolása, azaz előbb kellett volna egy értékközösséget létrehozni és arra építeni egy valutauniót, sem mint fordítva, a pénz, a bankok, a tőke, a profit közösségét létrehozni, az emberek feje felett és a tömegek érdekeinek figyelembe vétele nélkül, mégis mentsük, ami menthető.

Azzal is igaz, hogy közös pénz csak arra volt jó, hogy segítse az európai nagytőke vállalatainak növekedését, a profitoptimalizációt, a helytállását az amerikaiak versenyével szemben. Az 500 millió európai nagy többsége azonban – a semminél nyilván sokkal többet -, de az európai nagytőkénél aránytalanul kevesebbet profitált a közös Európából, sőt a szakadék a gazdagok és a szegények között az elmúlt évtizedekben csak tovább mélyül, erősítve az emberek meggyőződését, hogy Európai Unió nem nekik épült.

Ha vasárnap győzne a józan ész és az EU 28 tagországa nem hunyna szemet a saját felelőssége fölött, nem próbálná meg azt egyoldalúan a görögökre kenni és találna egy olyan megoldást, akár a görög adósság egy részének elengedésével is, ami levegőhöz juttatná az athéni kormányt, az annyit jelentene, hogy – ha ezzel nem is oldanának meg semmi -, de legalább időt nyernek arra, hogy bepótolják az eddigi történelmi mulasztásokat, amiket az EU építése során követtek el. Ezt az időt arra kellene használni, hogy végre továbblépjünk a közös európai ház építésében. Ellenkező esetben a mai, végtelenül felerősödött EU ellenesség legveszélyesebb következménye nem az Unió szétesése, hanem ezen keresztül Európa végzetes destabilizációja és civilizációs, gazdasági összeomlása lesz.

Ez maga alá fogja temetni az eddigi történelmi vívmányainkat és el fogja szabadítani a nemzetállamok primitív önzésén alapuló agressziót, aminek egyébként az első vesztesei a Magyarország méretű sovén országocskák lesznek. Főleg, ha a Putyin és Orbán félékben látják az ország megmentőit a kollektív felelősségvállalás és a demokratikus nemzetközi együttműködési formák tökéletesítése helyett, ami nélkül – mára már mindenki számára világosnak kellene lenni -, nem lesz maradásunk, de emberi életünk biztos nem a földnek nevezett bolygón, ami tojik ránk, és egyhangúan, 108 000 kilométer óránkénti sebességgel kering a nap körül, amit egy év alatt kerül meg egyszer, miközben 1674 kilométer óránkénti sebességgel forog a saját tengelye körül. Mindeközben a nap a saját pályáján óránként 781 ezer kilométerrel száguld a tejútrendszerben egy ellipszis alakú pályán, amelyet 237 millió év alatt tesz meg egyszer. Senkit ne tévesszen meg, hogy ebből semmit nem érez, mert a dolgok attól még mennek a maguk végzetes útján. Az egyetlen jó hír, hogy világmindenségnek van ideje bőven. A rossz, hogy nem fog ránk várni, amíg megoldjuk a pitiáner problémáinkat.

Zsebesi Zsolt

Tekintélyes közgazdászok nyílt levele Merkelnek Görögország mellett

piketty
Thomas Piketty

Tekintélyes közgazdászok drámai nyílt levélben szólítják fel Angela Merkel német kancellárt, hogy járuljon hozzá a görög adósság egy részének elengedéséhez. A The Nation cí­mű ame­ri­kai he­ti­lap hon­lap­ján közzétett levelet Thomas Piketty, Jeffrey Sachs , Heiner Flassbeck, Dani Rodrik és Simon Wren-Lewis írták alá. A szerzők szerint az eddigi görög megszorítási csomagok csak kivéreztették, de nem gyógyították meg a görög gazdaságot. A további megszorítások végzetes gazdasági depresszióba rántanák Görögországot. Az öt tekintélyes közgazdászhoz hasonló követelést fogalmaztak meg annak az Avaaz nevű kezdeményezésnek a támogatói, akiknek petícióját eddig több mint 500 ezer európai polgár írta alá, és akik szintén a Görögországgal szembeni kegyetlen gazdasági fellépés beszüntetése mellett foglalnak állást.

A közgazdászok nyílt levele ismerteti az eddigi válságkezelés “eredményét”: ami a gazdaság dezintegrációjában, az 50 százalék körüli fiatalkori munkanélküliségben és abban ölt testet, hogy a görög gyerekek 40 százaléka szegénységben él. A közgazdászok szerint Angela Merkel és a trojka azt követeli a görög kormánytól, hogy pisztolyt szegezzen a saját fejéhez és húzza is meg a ravaszt. Csakhogy – állítják – a pisztolyból kirepülő golyó nem csak Görögországra lesz halálos, de romba fogja dönteni az eurózónát, mint a remény, a jólét, a demokrácia világítótornyát, egyben kiterjedt hatása lehet a világgazdaságra is.

Az aláírók szerint itt van az ideje, hogy Németország és a trojka megváltoztassa eddigi irányvonalát és olyan adósságcsökkentésről döntsön, ami levegőhöz juttatja a görög gazdaságot, lehetővé teszi, hogy a redukált adósságot egy hosszabb időintervallumban tudja rendezni a szükséges reformok végrehajtásával együtt. A német kormány történelmi felelősségére apellálva az öt közgazdász annak a reményének ad hangot, hogy Merkel megérti üzenetük jelentőségét és Németország, Görögország, de egész Európa, a jövő generációk érdekében megteszi a szükséges, nagylelkű lépést, amit a világ soha nem fog elfelejteni.

(A nyílt levél aláírói:

Heiner Flassbeck, former State Secretary in the German Federal Ministry of Finance,

Thomas Piketty, Professor of Economics at the Paris School of Economics,

Jeffrey D. Sachs, Professor of Sustainable Development, Professor of Health Policy and Management, and Director of the Earth Institute at Columbia University

Dani Rodrik, Ford Foundation Professor of International Political Economy, Harvard Kennedy School,

Simon Wren-Lewis, Professor of Economic Policy, Blavatnik School of Government, University of Oxford)

Zsebesi Zsolt

Ma nem fogadnánk be a II. Világháborúban ide menekült lengyeleket

antaljozsef
Lengyel menekültek a Balatonnál 1939-ben. Jobbról a 2. idősebb Antall József, (Antall József elhunyt miniszerelnökünk édesapja) aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a lengyelek menekítésében és támogatásában. Varsóban emléktábla őrzi a nevét az óvárosban.

Magyarország ma kiverné a II. Világháborúban hazájukból elűzött lengyel menekülteket, akiket akkor meleg szívvel a keblére ölelt, mégpedig annak ellenére, hogy a szövetségesünk ellenségeként Lengyelország a másik oldalon állt a háborúban. Mi azonban beengedtük őket. Hagytuk, hogy többségük – mint napjaink menekültjei teszik – tovább menjen nyugatra, mindenekelőtt Angliába.

Akik maradtak, azoknak Balatonbogláron gimnáziumot nyitottunk, ahol sokan érettségit is tettek, és a háború után kiváló magyar tudásukkal a magyar-lengyel barátság nagyköveteivé váltak. Magukat Boglárcsiknak (Egy Boglarczyk nekrológja az újságban) nevezték el, és volt szerencsém közülük nem egyet személyesen ismerni. Ők egy másik magyar népre, egy másfajta emberségre, olyasvalamire emlékeztek meleg szívvel, aminek ma nyomát sem látom a hazámban és szégyellem magam emiatt. A lengyeleknek akkor adtunk menedéket, amikor az ország háborúban állt és messze rosszabbul éltünk, a mai szegénységünknél is szegényebbek voltunk.

A menedéket kereső lengyeleket a magyar rendőri hatóságok nyilvántartásba vették, ami egyben a magyar állam jogvédelmének kiterjesztését is jelentette rájuk. Ellátták őket – katonákat és polgári személyeket egyaránt – igazolványokkal. A külföldi és belföldi segélyeket a Magyar Lengyel Menekültügyi Bizottság koordinálta, amit hivatalosan a Magyar Vöröskereszt kezdeményezett, de indítványát előzetesen a belügyminisztérium jóváhagyta. A magyar földre menekült lengyelek száma a második világháború éveiben körülbelül 100 ezerre tehető. Többségük 1939/1940-ben lépett magyar földre. A menekültek jelentős része 1940 tavaszára csatlakozott a lengyel emigrációs kormány nyugaton szervezett hadseregéhez.

A polgári menekülttábor nem volt a szó igazi értelmében tábor, hiszen a települések közigazgatási határain belül a menekültek szabadon mozoghattak, családoknál és a belügyminisztérium által bérelt panziókban, szállodákban laktak. Részükre – a család nagyságától és képzettségétől függően – differenciált napidíjat biztosítottak, amelynek havi összege megfelelt a hazai átlagjövedelemnek. 1940 tavaszától engedélyezték a táboron kívüli életet, a munkavállalást is. A munkalehetőségek zömét a belügyminisztérium szervezte, ezzel az adott körülmények között jelentősen hozzájárult a menekültek beilleszkedéséhez.

Hasonló fogadtatásra, a bebocsátásra, az együttérzésre és a támogatásra Magyarország részéről ma nincs esélye sem a szíriai, sem az afgán, vagy az iraki menekülteknek, a Koszovóból jötteknek meg pláne. Pedig ők is a háború elől, az életüket mentve lépik át, ezúttal nem az északi, hanem a déli határunkat, ahol 2015-ben falat építünk az útjukba. A sors fintora, hogy a Visegrádi Négyek tagjaként a mai Lengyelország is kiállt az Európai Unióban javasolt bevándorlási kvóta ellen, és a mi gonosz, elhízott felcsúti törpénk, a lelketlen, erkölcstelen és kontinentális közutálatnak örvendő Orbán Viktor mellé állt, a mi Viktorkánkhoz hasonló nagyságrendű államférfiak vezette Szlovákia és Csehország oldalán.

Szégyen és gyalázat, amit tettek és nyíltan ki kell mondanunk, hogy ezzel Kelet-Európa a legocsmányabb arcát mutatta a világnak. Szlovákia, Lengyelország, Csehország és Magyarország kart-karba öltve primitív, gusztustalan, embertelen álláspontot foglalt el a menekültek ügyében és ezen az úton látszik tovább haladni, mindazok ellenére, amin a történelmük során saját maguk keresztül mentek. Mindazok ellenére, hogy valamennyien tudják, mit jelent agresszió áldozatául esni és a szülőföldjükről menekülni, vagy onnan elúzetni. Jól tudják mit jelent ez, úgy a magyarok, a csehek a szlovákok, mint a lengyelek.

lengyelmenekultek1939
Lengyel menekültek Magyarországon 1939-ben

Hogy mégis azt tettük, amit tettünk, arra csak egy magyarázat van. Ezek az országok, de a vezetőik mindenképpen rasszisták és egyetértenek a kollektív felelősségre vonás elvével. Úgy képzelik, hogy az arab világból, a Balkánról, az Afrikából érkezettek nem olyan emberek, mint mi vagyunk itt Európában, Európa keleti részén. A ma hozzánk menekülőknek nem jár ugyanaz az együttérzés és szolidaritás, mint a mi fajtánknak, mert az ő bőrük sötétebb, esetleg egészen sötét, a vallásuk távoli és idegen, amelynek egyes követői a világ számos pontján, még Európában is erőszakos cselekményeket követnek el, terrorista merényleteket szerveznek.

A kollektív felelősség – mélyen igazságtalan – elvét tapasztalhatták meg a II. Világháború után a szlovákiai magyarok, akiket kormányuk náci szerepvállalása miatt egységesen és válogatás nélkül bűnösnek és kitaszíthatónak minősítettek. Ezt élték meg azok a németek, akiket Magyarországról, vagy Nyugat-Lengyelországról toloncoltak, telepítettek ki. Ilyen, származás alapú kirekesztés áldozatai voltak a volgai németek, a doni kozákok, vagy az Egyesült Államokban ugyancsak a II. Világháború alatt az ott élő japánok, akiket kizárólag nemzetiségi hovatartozásuk miatt deportálta és zárta táborokba az ottani hatalom. És a felsorolást akár órákig lehetne folytatni.

Magyarország, amely ádáz politikai csatákat folytat a magyarokat máig bántó kollektív büntetés, a Benes dekrétum ellen, ma nem tesz mást, mint alkalmazza annak elveit. A magyar miniszterelnök nyíltan megfogalmazza: nincs szükségünk a kultúránktól idegen kultúra beáramlására, azt hazudja hozzá, hogy Magyarország soha nem volt multikulti, pedig ha valami valaha volt, akkor pont az volt, és akkor volt igazán sikeres, gazdag és fejlődőképes, amikor a leginkább multikulti volt. Nem változtat ezen az sem, ha Európának esetleg úgy egészében is sok gondja és baja van a sajátjától eltérő kultúrákkal, vagy – legyünk már egyszer őszinték és ne csapjuk be saját magunkat – a kultúra egyre növekvő hiányával. Ennek láthatjuk ma látványos tanúbizonyságát, amikor Európa egyes országai, sőt már-már népei is elveszíteni látszanak évezredes befogadó kultúrájukat, humanizmusukat, azt a keresztény-zsidó értékrendet, amire már lassan emlékezni, de pláne hivatkozni sem trendi.

Az egyetemes humanizmus és szolidaritás, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség elve helyett Európát újra elönteni látszik az állami szintre emelt önzés, a nemzetállamok érdekeinek mindenek fölé emelése, a kollektivizmus, a méltányosság és az erkölcsösség elvének semmibe vétele, ami – horribile dictu -, már a katolikus egyházfőnek, Ferenc pápának is szemet szúr a Vatikánban, mégpedig olyannyira, hogy nem rest felemelni ellene a szavát, amit a magyar keresztény polgárság se lenyelni, se kiköpni nem tud, ezért aztán úgy tesz, mintha meg se hallotta volna. Hogyan is tehetne másképpen, ha maga is élen jár az erkölcsi fertő és a hazug értékek legitimálásában, egy gátlástalan diktatúra vak szálláscsinálójaként, olyan nevetséges és szégyenletes intézményei révén, mint a gyűlöletet nemzeti hitvallássá nemesíteni kívánó CÖF és társai.

Csakhogy Magyarország és szomszédai, de akár egész Európa nem azért bukhat bele látványosan a határain jelentkező bevándorlási nyomásba, mert az olyan feldolgozhatatlan és megoldhatatlan lenne, hanem azért, mert a falak és kerítések politikája, az együttérzés hiánya másokkal, alá fogja ásni a saját értékeibe vetett hitét, mély léket fog ütni Európa már most is erősen hánykolódó bárkáján, ami aztán együtt fog elsüllyedni a kis kaliberű Robert Ficókkal, Orbán Viktorokkal, Ewa Kopaczokkal, Miloś Zemanokkal és követőikkel, a látványosan elembertelenedő Európával, mindannyiunkkal együtt a történelem süllyesztőjében, mint minden olyan kultúra és értékközösség, amely falakat emelt maga köré és azzal akarja megvédeni a saját jólétét, valójában nem is az idegen, hanem sokkal inkább a saját kultúrájával és értékrendjével szemben.

Zsebesi Zsolt

 

Az egyetlen megoldás a görög-magyar valutaunió

gorogabc

A nyugati közgazdász fenomének szerint Görögország számára a legjobb megoldás az lenne, ha kiszállna az euróból és helyette bevezetné régi nemzeti valutáját, amit azonnal és persze folyamatosan leértékelve versenyképessé tenné a görög munkaerőt, megdrágítaná az importot. Ez életet lehelne a hazai gazdaság termelői kapacitásaiba (melyek persze nem léteznek) és ösztönözné a külföldi beruházókat, akik – elnézést az őszinte szóért -, szarért, húgyért jutnának görög ingatlanokhoz és a görög munkaerőhöz. Ezért nyakra-főre vinnék, a napról-napra többet érő eurójukat Hellászba, ahol minden nap egyre olcsóbban termeltetnének, és a termékeiket extraprofittal exportálhatnák a világ négy sarkába, de az euró övezetbe mindenképpen.

Igaz, cserébe a görögök néhány hónap alatt csúnyán legatyásodnának, de ez ki a bánatos francot érdekel, ha egyszer évtizedekig a lehetőségeik, vagyis a tényleges teljesítményüknél jobban éltek. Hogy a kórság álljon a nagy demokrata édesanyjukba. Ez lenne a kapitalista, vagy piacgazdasági válasz, a végső megoldás a görög problémára, ami a nyugati közgazdászok egy csoportja szerint a hitelező országoknak is sokkal olcsóbb lenne. Ez igaz is, hiszen az euróban nyújtott hiteleiket így is euróban kellene visszafizetni. Az más kérdés, hogy minden euróért a görögök duplán, triplán megdolgoznának, vagyis egységnyi munkáért az uniós bér töredékét kapnák a szart érő drachmájukban, miközben a drachmában számolt adósságuk napról napra nőne, a nemzeti valuta inflálódása miatt.

Ezzel az erővel egyszerűen azt is mondhatnánk, hogy Görögország lépjen valutaunióra Magyarországgal, vezesse be a forintonként durván 0,003 eurót érő magyar fizetőeszközt és a hozzá tartozó magyar béreket, minek nyomán azonnal elindul a válságból kivezető úton, versenyképessége egyenlő lesz a magyar gazdaság versenyképességével. A multik rögtön megjelennek az összeszerelő üzemeikkel, a turizmus soha nem látott virágzásnak indul, mivel a szolgáltatások ára a magyar béka segge alá fog zuhanni. Ennek örömére a német, osztrák és egyéb turisták milliói fogják a nyarat Görögországban tölteni. Megnövekszik az ingatlan beruházási kedv is. Épülni és szépülni kezd a lerobbant ország, amiből persze a görögök milliói nem sokat fognak élvezni a szar vásárlóértékű valutájukkal, és verejtékes munkájuk hozadéka megint a nyugati befektetők zsebébe vándorol majd. Igaz, cserében a görögök megkapják a magyar életszínvonalat, tekintet nélkül arra, hogy a demokrácia bölcsője ezer évek óta ott ringott, vagy nem. Nagyjából ezt javasolja Hans-Werner Sinn, a müncheni Ifo Institute for Economic Research, a híres német gazdasági klímaindexet gyártó intézet feje egy tegnapi interjújában.

Az ember nem is érti, hogy miért nem tetszik ez görög nép egyszerű gyermekeinek. Annál is inkább, hiszen Orbán Viktor kormányfő már régen megmondta, hogy amikor átvette 2010-ben Magyarország irányítását, az még Görögországnál is rosszabb helyzetben volt. És lám, neki sikerült az akkorinál is rosszabb helyzetbe hozni. Na nem az országot, mert az egyre jobban teljesít, hanem csak a magyarokat, pontosabban a keményen dolgozni vágyó egyszerűeket. Bár ő váltig azt állítja, hogy az IMF és társai, meg mindenki mással szemben unortodox módon húzta ki a tévelygő nemzetet a szarból, a valóság ezzel szemben az, hogy Kósa Lajos és Matolcsy György segedelmével pont azt tette, amit Herr Sinn javasol Münchenből a görögöknek.

Azaz leértékelte a valutánkat. A szar bérekkel, a rugalmas, de inkább az ipari forradalom idejére emlékeztető munkatörvénykönyvvel, a közmunka fenyegetésével versenyképessé tette a munkaerőnket. (Közben 16 százalékos adót vetett ki az addig adómentes minimálbérre, hogy a keményen dolgozók érezzék a törődést.) Nem mellékesen a kedves vezető ki is hirdette: szarik jóléti államot építeni a sok bugris magyarnak, helyette létrehozza a munkaalapú társadalmat, ahol egyre kevesebbet fizetnek egyre több munkáért, egyre több embernek és fokozatosan csökkentik a jóléti közösségi kiadásokat is. (Egészségügy, oktatás, szociális háló stb.) A megtakarított pénzt pedig a felső középosztály zsebébe dugják, mindjárt azok mellé a bankók mellé, amelyeket az Európai Unió küld milliárd számra Budapestre, hogy végre megszülessen belőle és erőre kapjon a hőn áhított magyar tőkésosztály.

A görögök valamilyen érthetetlen okból, de nem akarnak a magyar útra lépni. Helyette a kör négyszögesítésén törik megint a fejüket. Azt szeretnék, ha nem kellene a jövőben magyar éhbérért dolgozni, az egyre kevesebbet érő és az állandó értékvesztés veszélyétől sújtott nemzeti valutáért, vagyis a keményen dolgozó kisemberek nem szívesen vállalnák magukra a válságból kilábalás összes terhét, még akkor sem, ha korábban valóban jobban éltek, mint ahogy reálisan élhettek volna. Annál is inkább, mert nekik igazi baloldali kormányuk van, amely nem rejti véka alá, hogy a görög vircsaft igazi nyertesei, – pont mint Magyarországon -, azért nem az átlag görögök, hanem a felső középosztály és a felső tízezer volt, mindjárt a nyugati befektetők és hitelezők után, akik persze nem szeretnének egy fityinget se úgy befektetni Görögország „megmentésébe”, hogy a kamatnyereségről lemondanának, nem beszélve a visszajáró tőkéről.

És ez így is van rendjén. A piacgazdaság, vagy leánykori nevén a kapitalizmus szabályai szerint nekik van igazuk, és az ő szemszögükből nézve Athén csak engedményekre számíthat, vagyis a profit némi mérséklésére, de elengedésére egy cseppet sem. Annál is inkább, mert minden egyes, a görögöknek „ajándékozott” eurót az európai adófizetők zsebéből húznának ki, és ha nagyon kell ki is fognák húzni. Ugyanis a magánhitelezők pénze az egyetlen szent dolog ebben a játékban, amit ezért vallásos áhítattal óv a rendszer és annak keresztes vitézei, az európai politikai elit tagjai. Az egyetlen adu, ami Athén kezében van, az az államcsőd, mert az már mindenkinek nagyon fájna. Százmilliárdnyi virtuális pénzt kellene a komputerek asztalain lévő kukás kosarakba dobni, ami valahogy valakiknek mégiscsak kézzel fogható veszteséget jelentene, (főleg a görögöknek) és egyben bebizonyítaná a kétkedőknek, hogy a világot a pénz kormányozza. Az országok egy részében az a pénz, ami van, a másik, nagyobb részében pedig az a pénz, ami nincs. Drukkoljunk tehát az egyszerű görögöknek, hogy ne a legszarabbul jöjjenek ki az egészből, mert jól nem fognak, az biztos. Üzenem nekik, ha nem hisznek nekem, vessenek egy pillantást Magyarországra, és látni fogják, milyen boldog és megelégedett is egy olyan ország, amelyiknek zseniális vezetője révén sikerült elkerülnie a göröghöz hasonló válságot.

A meleg felvonulásra megyek Rió, a La Tomatina és Pamplona helyett

riokarneval

Elegem van a sok heteroszexuális szörnyűséges felvonulásból és tömeges őrjöngésből. Egy kis kikapcsolódás céljából idén a Budapest Pride-on, a melegekkel és a többi egzotikus szexuális orientáltságú budapestivel fogok együtt szórakozni. Megmondom őszintén, ehhez az kellett, hogy kipróbáljam előtte a D kosaras csöcsöket és hiperaktív seggeket felvonultató brazil karnevált, amire – bár én nem akartam velük vetkőzni – mégis a gatyám is ráment, ráadásul teljesen nullára épült le az önbecsülésem a menetben szambázó legények és az önbizalmam a lányok méretei láttán. Egyébként pedig semmi pénzért sem vittem volna el oda az unokámat, csak azért, hogy erősítsem benne az egészséges heteroszexuális hajlamot, mert semmiből sem egészséges a sok, még a heteroszexualitásból sem, márpedig Rióban a soknál is több van belőle.

Aztán nagyot csalódtam az ugyancsak heteroszexuális és szintén nagy hagyományokra visszatekintő La Tomatinában, amit 1940 óta rendeznek a spanyolországi Bunolban, ahol 140 tonna paradicsomot vernek a helyiek minden évben egymás pofájába, és ebből engem csak egyetlen egy darab kapott szemem, de az pont egy éretlen példány volt, így majdnem ráment a szemem világa. Fél szemmel már akkor Budapest felé kezdtem kacsingatni. Úgy döntöttem, hogy le van az összes spanyol heteroszexuális paradicsomdobáló keresztény szarva, ebből nekem elegem van.

A bunoli kísérlet nem tartott vissza attól, hogy Pamplonában fussak egy marha nagyot a sok heteroszexualitás balfasszal együtt egy tucat felhergelt bika elől. Utoljára ilyen halálfélelmem akkor volt, amikor véletlenül egy dózsás sállal ültem be a fradista ultrák szektorába, egy Fradi-Dózsán. Mit mondjak? Pamplonában majdnem áttértem a katolikus vallásra az ateizmusról, amikor az egyik bika, kis híján a szarvára tűzött. Nem mondom, az adrenalin termelésem egy óra alatt teljesítette az ötéves tervét, a végén mégis azt gondoltam, hogy lehet, hogy nincs isten, de azért nem érdemes kísérteni.

Nincsenek jó élményeim a velencei karneválról sem, ahol mindenki hülyének öltözik, de a leghülyébb az aki odamegy, hogy hagyja magát kirabolni a román és helyi zsebtolvajoktól, vendéglátósoktól és mindenkitől, aki azalatt a néhány nap alatt akar meggazdagodni belőle. Igaz, hogy ez is színtiszta heteroszexualitás buli, a nők nőnek, a férfiak férfinak néznek ki. Van benne némi vallási töltet, egy kis kereszténység, amiből egyenesen következik, hogy a 10 parancsolatból még annyit sem tartanak be a résztvevők, amennyit hétköznap szoktak. De az egész pont erről is szól. Hogy tudni illik, mindenki bekaphatja.

Megnéztem persze magamnak a németek farsangját is, ahol átadják a város kulcsát az idiótának öltözött helyi polgároknak és Angela Merkel kancellár is hamut szór a saját fejére, a többiekkel együtt, hogy aztán az egészet egy millió liter sörrel mossák le.

A sörről jut eszembe, hogy természetesen voltam a katolikus bajorok ugyancsak heteroszexualitás, nagy csöcsök, nagy seggek, nagy korsó sörök, nagy bőrnadrágok, nagy sátrak, nagy óriáskerekek, nagy hányások fesztiválján, a müncheni sörfesztiválon. Rohadtul fárasztó volt, de igazi nagy élménynek az bizonyult, amikor sikerült egyszer katonás sorban, százhuszad magammal úgy vizelni, hogy csak a mellettem állóké ment a cipőmbe, az óriás sátor vizeldéjében, ahol helyben ivóvíz minőségűre tisztítják a férfiakból kiáramló tömény müncheni sört. Állítólag jól ismerik a helyiek Karinthyt örökbecsűjének német változatát és azt szokták mondani: Ki az Isar vizét issza, saját vizét issza vissza.

A müncheni sörfesztivál azért nekem csak olyan, mint az egykori váci búcsú, csak valamivel nagyobb. Itt is pont annyi ócskaságot lehetett venni drágán, mint a váci vásártéren. Vácott is mindenki ivott, mint a gödény. Minden szarra felült és a saját fejére hányt. Ott is a csúcs az volt, amikor a nógrádi gyerekek egy lány miatt kiontották egymás belét, de ezt többségében kezelni tudta a gyerekoromban még működő magyar egészségügy. Olyan soha nem fordult elő, hogy a segítség ne érkezett volna meg időben és a beteg nem került volna a sebész kése alá, hogy szakszerűen bevégezhesse a bicskával megkezdett művet. Egy szó, mint száz, elegem van a heteroszexualitás népi zavargásokból, amiket farsangnak, meg karneválnak hívnak, megyek a Pride-ra.

Csak tessék meggondolni! El tudják képzelni, hogy Alföldi Róbert kiontja a belemet, mert rángattam a körhintán a barátnőjét? Vagy azt, hogy valami felhevült meleg megkerget és ha nem futok elég gyorsan, hát….hát nem, pedig még mindig jobb, mint amikor egy spanyol bika akaszkodik a seggedbe. Vagy elő tud fordulni, hogy Kulka János fejen ver egy éretlen paradicsommal, esetleg a régi hagyományoknak megfelelően a fejedre ürít valaki egy bilit viccesen, mint Velencében? Ki van zárva.

A homoszexuálisok ugyanis nem tudnak olyan mértékkel és polgári módon mulatni, mint a heteroszexualis keresztények. Horribile dictu, még csak be se szoktak rendesen rúgni. Na ez az egy, amit fájlalok. Már azon kívül, hogy Tarlós István nem saját kezűleg adja át ilyenkor a város kulcsát néhány napra a mulatozóknak, ahogyan azt más városokban szokták. Persze meg is lehet érteni. Én, ha egyszer ideadná, soha a büdös életben vissza nem adnám neki, bármennyire játssza is a nagy heteroszexualitás macsót, amikor mindenki tudja, hogy egy hülye buzi.

Zsebesi Zsolt