Soros nélkül nem nyerne választást Orbán jövőre

Soros György

Az alábbiakban megismerkedhetsz Soros György beszédével, amely néhány napja a Brüsszeli Gazdasági Fórumon hangzott el. Nem lesz olyan sziprokázó és olyan magasröptű, mint amilyeneket a magyar kormányfőtől, Orbán Viktortól megszoktál. Amiért előre is elnézést kérünk. (Ez részben a fordítás hibája.)

Kárpótolhat némileg, hogy ebben is lesz szó a 85 éves magyar zsidóról, Soros Györgyről, akiről Orbán Viktor oly gyakran mond csúnyákat, és akinek demonizálására politikai karierjének következő korszakát felépíteni készül, ahogyan azt a 90-es évek elején a pénzére támaszkodva tette.

Íme a beszéd:

“Nagy megtiszteltetés számomra a meghívás, hogy ilyen illusztris

közönség előtt beszélhetek. Az Európai Bizottság nemrég

publikálta Az Európai Monetáris Unió jövője című gondolatokat,

mely egy általam üdvözölt vitát nyit meg. Csatlakoznom kell az

előző hozzászólóhoz, megjegyzéseimet egy közeli barátomnak

Tommaso Padoa Schioppa emlékének ajánlva. Tommasora

gondolva keserédes emlékek jönnek elő. Nyugdíjas korában

szoros együttműködés alakult ki közöttünk. Azon dolgoztunk

együtt, hogy megmentsük az Európai Uniót olyan időkben,

amikor kevesen vették észre, hogy az egzisztenciális krízis felé

tart. Erősen hiszem, hogy halálra dolgozta magát. Örülök, hogy

felidézhetem emlékét.

Mielőtt rátérnék beszédem tényleges tárgyára, el kell mondanom

ki vagyok és mi mellett állok. Egy 86 éves magyar zsidó vagyok,

aki a II. világháború után amerikai állampolgár lett. Elég

fiatalon megtanultam, hogy milyen fontos, hogy milyen politikai

rezsim uralkodik. Életem meghatározó tapasztalata volt

Magyarország 1944-es náci megszállása. Valószínűleg

elpusztultam volna, ha apám, nem értette volna meg a helyzet

komolyságát. Hamis személyazonossági papírokat szerzett a

családjának és még sok más zsidónak, segítségével legtöbbünk

túlélte.

1947-ben elmenekültem Angliába Magyarországról, ahol addigra

a kommunisták uralkodtak. A London School of Economics

tanulójaként az osztrák filozófus Karl Popper hatása alá

kerültem, és kialakítottam a saját fogalmi keretemet, mely két

oszlopra támaszkodik: az esendőségre és a kölcsönhatásra.

Kétfajta politikai rezsimet különböztettem meg: az egyik,

melyben az emberek választják meg a vezetőiket, akiktől

elvárják, hogy szolgálják őket, az emberek érdekei vannak a saját

érdekeik előtt, és egy másikat, melyben az uralkodók

manipulálják az embereket, hogy azok szolgálják uralkodóik

érdekeit. Popper hatására az elsőt nyitott, a másodikat zárt

társadalomnak neveztem el. George Orwell idejében a zárt

társadalmat totalitárius, parancsuralmi társadalomnak írták le,

amit ma leginkább maffia államként lehet jellemezni, mely

fenntartja a demokrácia látszatát, de az uralkodók a médiát, az

igazságszolgáltatást és más befolyásolási eszközöket hatalmuk

megtartása érdekében használják fel.

Ez az osztályozás túlságosan leegyszerűsítő. Még így is a kétféle

rezsim megkülönböztetése tanulságos. Én a nyitott társadalom

aktív támogatója lettem és a totalitárius és maffia államok

ellenzője.

Célom ma, hogy elmondjam, min dolgoznánk ma együtt

Tommaso Padoa Schioppával, ha még élne.

Megpróbálnánk megmenteni az Európai Uniót azért, hogy

radikálisan újragondoljuk. Az első cél, Európa megmentése, kell,

hogy az első legyen, mert egzisztenciális veszélyben van. De a

második célról sem feledkezhetünk el.

Az újragondolásnak meg kell újítania azt a támogatást, amit

valaha az Európai Unió élvezett. A múlt áttekintésével és az

elromlott dolgok megmagyarázásával tennénk és azzal, hogyan

lehetne ezt a helyére tenni. És ma erről szeretnék beszélni.

Hadd kezdjem a múlttal. A II. Világháború után Nyugat-Európa

újjáépült a Marshall Terv segítségével, de továbbra is fenyegetve

volt a Szovjetunió által, mely elfoglalta a kontinens keleti felét. A

Jean Monnet vezette álmodozó csoport össze akarta kötni egy

szervezetbe a nyugati részt, melynek tagjai soha nem szállnának

hadba egymással.

Az álmodozók a Karl Popper által darabonkénti társadalmi

tervezésnek nevezett munkába kezdtek. Korlátozott, de

teljesíthető célokat fogalmaztak meg, létrehozva egy idővonalat

és nyilvános támogatást generáltak hozzá, nagyon is jól tudva,

hogy minden lépés szükségessé fog tenni egy további lépést.

Generációnk európai elitje lelkesedéssel fogadta. Én személy

szerint az Európai Uniót a nyitott társadalom megtestesülésének

tartottam.

Minden jól ment a Maastrichti Egyezményig, melyet 1992-ben

írtak alá. A kidolgozói tudták, hogy az egyezmény nem teljes:

létrehozott egy központi bankot, de nem hozott létre egy közös

kincstárat. Okuk volt azt hinni, hogy amikor az igény feltámad, a

szükséges politikai akarat hozzárendelhető és meg fog történni a

következő lépés.

Sajnos nem ez történt. Két dolog is közbeszólt: A szovjet

birodalom összeomlása és Németország újraegyesítése, melyek

olyan meghitten összefonódtak, hogy azok egy eseménynek

látszottak, majd jött a 2008-as válság, ami a második esemény.

Először hadd beszéljek a szovjet birodalom összeomlásáról és

Németország újraegyesítéséről. Kohl kancellár felismerte, hogy

Németország újraegyesítése egy még inkább egységes Európa

keretében történhet meg. Ezalatt az előrelátó vezetés alatt

Németország az Európai integráció fő hajtóerejévé vált.

Németország mindig hajlandó volt valami többletet vállalni,

hogy az alkudozások nyer-nyer helyzetté alakuljanak. Mitterrand

elnök Németországot még szorosabban Európához akarta kötni,

anélkül, hogy túl sokat fel kellene adni a nemzeti

szuverenitásból. Ez a Franco–German megállapodás volt a

Maastrichti Egyezmény alapja.

Ezután jött az alkotmány megállapodás tervezete, mely a

szuverenitást a központosított intézményekhez akarta átadni,

nevezetesen az Európai Parlamentnek és a Bizottságnak, de a

2005-ös francia és holland népszavazás ezt elutasította. A 2008-

as összeomlást követő euró krízis a de facto politikai hatalmat az

Európa Tanácsra testálta, ahol az államfők képesek voltak a

sürgető döntéseket gyorsan meghozni. Ez a formális és tényleges

hatalom közötti diszkrepancia a lényege annak, amit én „az

Európai Unió tragédiájának” hívok.

A 2008-as összeomlás az Egyesült Államokból indult ki, de az

európai bankrendszert sokkal keményebben érintette. 2008

után az újraegyesített Németország sem politikailag nem volt

motivált, sem elég gazdag ahhoz, hogy a további integráció

motorja maradjon.

A Lehman Brothers összeomlása után az európai

pénzügyminiszterek deklarálták, hogy nem engedik, hogy a

rendszer fontos pénzügyi intézményei összeomoljanak, Merkel

kancellár ragaszkodott ahhoz, hogy minden országnak a saját

bankjaiért kell felelnie. Ezzel a német közvéleménynek

tökéletesen megfelelt. És itt billent át az integráció

dezintegrációba.

Az Európai Unió most egzisztenciális válságban van. Európában

az én generációm többsége a további integráció támogatója. A

következő generációk arra jutott, hogy az EU egy ellenség, mely

megfosztja őket a biztonságos és ígéretes jövőtől. Sokuk

kételkedik abban, hogy az Európai Unió képes lenne a felgyűlt

sokrétű problémával megbirkózni. Ezt az érzést erősítették az

Európa ellenes, idegengyűlölő pártok, melyeket olyan értékek

motiválnak, melyek homlok egyenes ellentétben vannak azokkal

az értékekkel, amelyekért az Európai Unió létrejött.

Az Európai Unió most egzisztenciális válságban

van.

Kívülről az EU-t ellenséges erők veszik körül —Putyin

Oroszországa, Erdogán Törökországa és az az Amerika, amit

Trump akar létrehozni.

Belülről az Európai Uniót idejétmúlt megállapodások vezérlik a

2008-as pénzügyi válság óta. Ezek az egyezmények egyre

kevésbé relevánsak a fennálló viszonyok között. Még a

legegyszerűbb szükséges innováció, az egységes valuta

fenntarthatóságának bevezetése is, csak a meglévő egyezmények

kormányközi megállapodásával történhet. Az Európai

intézmények működése így vált egyre bonyolultabbá és végső

fokon magát az EU-t tette diszfunkcionálissá.

Az euró zóna konkrétan pont az ellenkezőjévé vált annak, ami az

eredeti szándék volt. Az Európai Unió az eredeti szándék szerint

az azonosan gondolkodó államok önkéntes szövetsége volt,

melyek hajlandók feladni szuverenitásuk egy részét a közös jó

érdekében. A 2008-as pénzügyi válság után az euró zóna egy

hitelező/adós viszonnyá alakult, ahol az adós országok nem

képesek teljesíteni kötelezettségeiket és a hitelező országok

diktálják azokat a feltételeket, melyeket teljesíteniük kell. A

takarékosság politikájának kikényszerítésével a hitelező

országok gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy az adós

országok képesek legyenek kiszabadulni az adósságból. A

végeredmény sem önkéntes sem egyenlő nem volt.

Ha az Európai Unió folytatja a megszokott módon, akkor kevés

remény van az előrelépésre. Ezért kell az Európai Uniót

radikálisan újragondolni. A Jean Monnet által megkezdett

fentről lefelé irányuló kezdeményezés az integráció hosszú

folyamatát hozta, de ez elvesztette lendületét. Most egy olyan

együttműködésen alapuló erőfeszítés szükséges, mely az európai

intézmények fentről lefelé irányuló megközelítését egyesíti a

lentről felfelé irányuló megközelítést, azaz szükséges bevonni a

választókat.

A Brexit mérhetetlenül káros folyamat, mely mindkét fél

számára ártalmas. A károk többsége már most is érezhető,

amikor az Európai Unió egy egzisztenciális válságban van, de a

figyelmét elviszik a Nagy-Britanniától való szétválási

tárgyalások.

Az Európai Uniónak ellen kell állnia a kísértésnek, hogy

büntesse Angliát és a tárgyalásokat konstruktív szellemben kell

folytatnia. A Brexitet a messzire mutató reformok

katalizátorának kell használnia. Az elválás legalább 5 évig

elhúzódó folyamat lesz. Az öt év a politikában egy örökkévalóság

különösen a jelen forrongó időszakában. Ezalatt az idő alatt az

Európai Unió olyan szervezetté alakíthatja magát, amihez más

országok, mint Anglia szeretne csatlakozni. Ha ez megtörténik,

lehet, hogy a két fél ismét egyesülni szeretne, mielőtt a válás

befejeződik. Ez csodálatos kimenet lehetne, amiért érdemes

küzdeni. Ez ebben a pillanatban elképzelhetetlen, de a realitás

az, hogy eléggé elérhető. Anglia parlamentáris demokrácia. Öt

éven belül ismét általános választásokat kell tartani és a

következő Parlament dönthet arról, hogy egyesül Európával.

Ez az Európa különbözne a jelenlegi elrendezéstől két

kulcsvonatkozásban. Az első, hogy világosan megkülönböztetné

az Európai Uniót és az Euró zónát. A második, hogy felismerné,

hogy az euró számos megoldatlan problémát hordoz és nem

engedhető meg, hogy lerombolja az Európai Uniót.

Az euró zónát idejemúlt egyezmények vezérlik, melyek követelik,

hogy minden tagállam csatlakozzon az euró övezethez, ha és

amikor kvalifikálta magát. Ez azt az abszurd helyzetet állította

elő, hogy olyan országok, mint Svédország, Lengyelország és a

Cseh Köztársaság világossá tette, hogy nem szándékoznak

csatlakozni az euró övezethez, bár úgy emlegetik és kezelik őket,

mint “pre-ins” (csatlakozás előtt állók).

A hatás nem pusztán kozmetikai jelentőségű. Ez átalakította az

EU-t egy olyan szervezetté, melyben az euró zóna jelenti a belső

magot és a többi tag ördögi helyzetbe tevődött. Működik egy

rejtett feltételezés, hogy nevezetesen a különböző tagországok

különböző sebességgel mozoghatnak, de mind ugyanazon cél

felé tartanak. Ez előhozott egy követelményt a „lehető

legszorosabb szövetségről” melyet számos ország kifejezetten

elutasít.

Ezt a követelményt el kell felejteni. A „több sebességes” Európa

helyett egy „többsávos” Európát kell megcélozni, mely a

tagállamoknak széles választási lehetőséget enged meg. Ennek

messze mutató előnyös hatása lehet.

Jelenleg az együttműködési hajlandóság negatív: a tagállamok

újra a szuverenitásukat akarják érvényesíteni és nem még többet

feladni abból. De ha az együttműködés pozitív eredményeket

hoz, a hozzáállás javulhat és bizonyos célok alkalmasak lehetnek

a mindenkit magába foglaló együttműködésre, melyeket jelenleg

csak az együttműködésre hajlandók koalíciójával lehet

érvényesíteni. Három probléma van, ahol az előrelépés

elkerülhetetlen. Az első a menekült válság; a második a területi

dezintegráció, melynek példája a Brexit; a harmadik a gazdasági

növekedés politikájának hiánya.

Realistának kell lennünk. Mindhárom kérdésben nagyon

alacsony alapról indulunk és a menekült válság esetében a trend

további süllyedés. Még mindig nincs egy európai migrációs

politika. Minden ország azt teszi, amit nemzeti érdekének

gondol és ez sokszor más államok érdekei ellen működik. Merkel

kancellárnak igaza volt: A menekült válság potenciálisan

lerombolhatja az Európai Uniót. De nem szabad feladnunk. Ha

érdemi előrelépést tudunk elérni a menekült válság

enyhítésében, a lendület pozitív irányba változhat.

Nagyon hiszek a lendületben. Én ezt kölcsönhatásnak hívom az

én fogalmi keretemben. Látok egy alakuló lendületet mely

megváltoztathatja az Európai Uniót egy jó irányba. Ez a fentről

lefelé és a lentről felfelé irányuló elemek kombinációját jelenti és

én mindkettő fejlődését látom.

Látom az Európai Unió egyre több teret nyerő

újjáéledését.

A fentről lefelé irányuló politikai folyamatokat illetően

szurkoltam a holland választások során, amikor a nacionalista

jelölt Geert Wilders az első helyről a másodikra szorult. De

nagyban megerősített a francia választások végeredménye, ahol

az egyetlen Európa barát jelölt elérte a látszólag elérhetetlent és

Franciaország elnöke lett. Nagyon bízom a német választások

kimenetében, ahol sok változatban lehetséges egy Európa párti

koalíció, különösen ha az Európa ellenes, idegengyűlölő AfD

folytatja szétesését. A növekvő lendület ekkor elég erős lehet,

hogy legyőzze a legnagyobb fenyegetést, az olasz bank- és

migráns válságot.

Szintén látok spontán, alulról felfelé irányuló

kezdeményezéseket, melyeket főként fiatal emberek

támogatnak. Az “ Európa pulzusa ” kezdeményezésre gondolok,

mely Frankfurtban indult novemberben és a kontinens 120

városára terjedt szét; a “Best for Britain” mozgalomra az

Egyesült Királyságban; és Lengyelországban a Jog és Igazság

Párttal ill. Magyarországon a Fidesszel szembeni ellenállásra.

Az az ellenállás, amivel Orbán Viktor miniszterelnök találkozott

Magyarországon, legalább annyira meglephette őt, mint engem.

Megpróbálta politikáját a kettőnk közötti személyes konfliktussá

átkeretezni és engem a könyörtelen propaganda kampánya

célpontjává tenni. Önmagára a magyar szuverenitás

védelmezőjének szerepét osztotta és engem egy sötét valuta

spekulánsnak állított be, aki arra használja a pénzét, hogy

Európát —különösen hazáját, Magyarországot— illegális

emigránsokkal árassza el valamilyen homályos, alávaló terv

részeként.

Ennek pont az ellenkezője vagyok. A Central European

University büszke alapítója, mely 26 év után a világ 50 legjobb

egyeteme közé tartozik sok társadalomtudományi szakágban.

Nagyvonalúan megalapítottam azt az egyetemet, amely képessé

vált megvédeni akadémiai függetlenségét nem csak a magyar

kormány, de saját alapítójával szemben is.

Kitartóan ellenálltam Orbán kísérletének, hogy ideológiai

nézetkülönbségeinket személyes ellenségeskedésbe fordítsa – és

sikerrel jártam.

Mit tanultam ebből a tapasztalatból? Először is azt, hogy a

nyitott társdalom megvédéséhez nem elegendő a jogszabályokra

támaszkodni; ki kell állni azért, amiben hiszel. Az egyetem

azokat a szervezeteket hozta létre, melyek létrehozását az

alapítványom támogatta. Az ő sorsuk most a tét. De biztos

vagyok abba, hogy az akadémiai szabadság és szövetségük

szabadságának határozott védelme végül beindítja az

igazságszolgáltatás lassan mozgó kerekeit.

Azok, akiknek fontos Európa sorsa, azoknak ki

kell állni érte.

Másodszor, megtanultam, hogy a demokrácia nem erőltethető

kívülről egy országra, azt az embereknek maguknak kell

kikényszeríteni és megvédeni. Tele vagyok csodálattal a magyar

emberek bátorsága miatt, amivel ellenállnak az Orbán rezsim

által létrehozott maffia állam csalásainak és korrupciójának.

Bátorít az az energetikus hozzáállás, amivel az európai

intézmények reagáltak a Lengyelországból és Magyarországról

érkező kihívásokra. Képes vagyok látni az Európai Unió egyre

inkább teret nyerő újjáéledését. Azok, akiknek fontos Európa

sorsa, aktívan fel kell lépniük.

Néhány figyelmeztető szóval kell zárnom. Az Európai Unió is

nehézkes, lassan mozgó és gyakran szükséges egység a

szabályainak kikényszerítéséhez. Ezt nehéz megvalósítani,

amikor Lengyelország és Magyarország összefog az

ellenállásban. De az EU-nak új szabályokra van szüksége értékei

fenntartásához. Ez megvalósítható, de a tagállamok eltökélt

cselekvését követeli és a civil társadalom aktív elköteleződését.

Tessék elköteleződni!”

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.